Egy évezredes titok nyomában

 

Bár a nagyközönség előtt már nem ismeretlen a Seuso-kincs és az azt övező rejtélyes esetek, #titkok, bűnesetek és nyomozások, az idei #MúzeumHét tematikája indokolttá teszi ezek összefoglalását.

 

A kincset, ahogy ma ismerjük, az 1970-es évek közepén Sümegh József amatőr régész, kiskatona, aranyásó fedezte fel a Balaton közelében lévő Kőszárhegyen. A leletről állítólag hamar egész Polgárdi – Sümegh faluja - tudomást szerzett, nem titkolta ugyanis, hogy értékes darabokra tett szert, sőt hivatalos bejelentés helyett katonatársai körében is értékesíteni próbálta annak darabjait. Valószínűsíthető, hogy hosszabb távon az illegális műkincspiacon próbálkozott volna ezzel, meggondolatlansága azonban rövidesen az életébe került.


Egy Polgárdi melletti pincében találtak rá felakasztott holttestére, öngyilkosság alapos gyanújával indítottak nyomozást. A falubeliek, rokonok, munkatársak mind arról számoltak be, hogy életének utolsó napjaiban zavarosan viselkedett, magába fordult, titkolózott. Utoljára két ismeretlen férfi társaságában látták, a lábnyomok alapján hárman érkeztek a szóban forgó pincéhez, de azt valóban csak ketten hagyták el. Sümegh teste mellett egy kiásott gödörre is bukkantak, itt rejtegethette a később hamis libanoni papírokkal külföldre szállított Seuso-kincset. Az ügyet többször újravizsgáltak, s bár azt eredetileg öngyilkosságnak minősítették, később a hatóságok is gyilkosságként kezelték.

A leletegyüttes előbb egy horvát és libanoni tulajdonban lévő bécsi régiségüzletben bukkant fel, akiktől 1982-ben Northampton őrgrófjához, Spencer Comptonhoz került. Szerzeményét ő az angol Sotheby’s segítségével szerette volna újraértékesíteni, az együttesre ekkor a Los Angeles-i J. Paul Getty Museum is felfigyelt, az értő szemek azonban hamar felismerték a hamis eredetpapírokat. Az amerikai múzeumban éppen ekkor kutató Szilágyi János György azonban megfejtette, hogy az egyik tálon lévő ’Pelso’ felirat valójában a mi Balatonunk, vagyis a kincsnek Magyarországról kell származni. Ezen felfedezések azonban azzal jártak, hogy az értékes ezüstleletet sem kiállítani, sem pedig értékesíteni nem lehetett.


Végül a Sotheby’s New York-i irodájának 1990-es sajtótájékoztatóját követően nem csak Magyarország, de Libanon és az akkori Jugoszlávia is igényt tartott a tárgyakra mondván, hogy azok az ő területükről származnak. Libanon azonban hamar visszalépett követelésétől, így Magyarország és a mai Horvátország versengett tovább a jogok megszerzéséért, de a New York-i esküdtszék mind a két keresetet elutasította. Kutatni persze egyik ország képviselőit sem engedték, pedig nem elhanyagolható tény, hogy a Nemzeti Múzeum ekkor már büszkélkedhetett egy ugyancsak Kőszárhegyről előkerült négylábú állvánnyal. A quadripust egy évszázaddal korábban, 1878-ban, egy szilvafa kivágásakor fedezték fel, közel ahhoz a területhez, ahol később Sümeghék ástak. Ez már a 90-es években egyértelmű bizonyítékként szolgálhatott volna a tárgyak összetartozására, de nem engedélyezték a vizsgálatok elvégzését. Az egyik tálról vett mintákat azonban 1993-ban összevetették a már említett pincében talált talajjal, mely vizsgálat egyezést mutatott. Az amerikai bírónő azonban ezt sem vette figyelembe, az angol tulajdonosok érdekeit védte. Bár az állam már ekkor többször próbált tárgyalni a Lord Northamptonékkal, ez sem vezetett eredményre. A ’90-es évek végére a tárgyak először a Christie’s -, majd 2006-ban a Bonham aukciósházba kerültek.


A helyzet 2003-ban tovább bonyolódott, ugyanis Sümegh József kincsvadászatának állítólagos résztvevői szemtanúként jelentkeztek. Egyikük elmondása szerint a polgárdi melletti kőbányában két méter mély gödröt ástak, ahol két nagy bronzüstben közel negyven tárgyra bukkantak. A kutatók szerint egyébként ez a negyven darab sem a teljes kollekció, elképzelhetőnek tartják, hogy eredetileg egy 250 db-os tárgyegyüttes lehetett a Seuso-kincs.


2012-ben végül az akkori tulajdonosok, egy angol testvérpár felkereste a magyar államot, mígnem a másfél évig húzódó tárgyalások alatt kidolgozott megállapodási rendszernek köszönhetően, kompenzációs díj ellenében 2014-ben 7 tárgy hazatérhetett. A tárgyalás körülményeit és feltételeit a magyar állam már 2013-ban 30 évre titkosította, tehát 2043-ig további rejtélyek övezik a kincs hazajutásának történetét. Ezt a lépést azzal indokolták, hogy a kondíciók esetleges kiszivárgása jelentősen nehezítheti a további tárgyak hazajuttatását.


Amit mára mégis biztosan tudunk, hogy 2017-ben a szóban forgó együttes második része is állami tulajdonba került, az pedig, hogy az angol hatóságok engedélyezték az exportot azt támasztja alá, hogy ők is elismerték a magyar követelések jogosságát.


A tárgyegyüttes a fenti okokból kifolyólag évtizedeken keresztül el volt zárva a kutatások elől, s bár jelenleg is tartanak a restaurálási munkálatok, a tárgyakról már 2016-ban digitális felvételeket készítettek. A kiterjesztett valóság (AR) segítségével így azok is egész apró részleteket láthatnak meg, akiknek nincs lehetőségük a tárgyak kézbevételre. Újabb titkokra is fény derülhet, például, hogy milyen eszközöket használtak a készítéskor, de akár a megkopott felületeket, az egykori aranyozásokat is rekonstruálni tudják. A Mensor3D Kft-vel együttműködésben készült felvételek a térben mozdíthatók, de a napfény is úgy csillan meg a virtuális tárgyakon, mint az eredeti műveken. A technológia segítségével a kincs darabjai még védettebbek, hisz ritkábban kell kézbe venni, mozgatni őket.


A használt technológiáról, a Seuso-kincs digitalizálásának céljairól Mráv Zsolt és Hadzijanisz Konsztantinosz a 2017-es MuseumDigit Konferencián bővebben is beszámolt, mely előadás ide kattintva visszanézhető.


Rejtélyek, zavaros tulajdonosváltások, több országon és kontinensen zajló események. Talán sosem tisztázhatjuk a Seuso-kincs kapcsán felmerülő összes rejtélyt, titkot, de az biztos, hogy egy olyan tárgyegyüttesről beszélhetünk, amivel megéri foglalkozni, aminek eredetét és kalandjait továbbra is érdemes kutatni.


A Seuso-kincs egészen május 31-ig a Nemzeti Múzeum József nádor-termében várja az érdeklődőket, ezt követően pedig átköltöztetik végleges őrzési helyére, a múzeum állandó kiállításába, ahol többek közt a már említett kőszárhegyi ezüstállvánnyal és más, pannoniai lelőhelyű luxustárgyakkal lesz látható.