OMMIK beszámoló: emberközpontú múzeumok és úttörő történetmesélés a MuseumNext Digital Summiton

Amszterdam egyik központi helyén, a Tobacco színházban zajlott a MuseumNext digitális csúcstalálkozója október 25-én. A nemzetközi előadókkal és közönséggel dugig megtelt helyszínen a mai múzeumi világ trendjeiről és sikeres (vagy épp kevésbé sikeres) projektjeiről hallhatott a közönség.  


Az alapokat lefektetve, Kati Price, a londoni Victoria & Albert Museum digitális kommunikációért felelős vezetője és Dafydd James, a Walesi Nemzeti Múzeum digitális igazgatója kezdte a programot,  akik egy 2018-as kutatásuk eredményét osztották meg a közönséggel. Büszkék vagyunk arra, hogy először Magyarországon, a MuseumDigit 2018-as konferenciáján beszéltek róla. A tanulmányhoz 56, főleg brit és amerikai múzeumot interjúvoltak meg a digitális stratégiájukról és annak eredményeiről. Az összegző prezentáció során számos jótanácsot és konklúziót osztották meg: ideális esetben hogyan kell a szervezetbe illeszkedni a digitális csoportnak, milyen alapokkal kell elindítani egy digitális stratégiát, hogyan mérhető, és egyáltalán: mit jelent a digitális térben mérhető siker? A 2018- as prezentáció itt érhető el.

Mit tesz egy múzeum, ha évekig restaurálják a legnagyobb közönségcsalogató képét?

Az amszterdami Rijksmuseum legújabb nagysikerű Operation Night Watch kampányáról beszélt a múzeum friss digitális kommunikációs igazgatója. A videóknak köszönhetően dinamikus, de mégis inkább egy sajtótájékoztatóhoz hasonlító bemutató szlogenje lehetne Nanet Beumer mondata: "mi organikusan posztolunk a közösségi média felületein". Kijelentését nem fejtette ki, de valószínűleg arra utalt,  hogy a világhírű festmény nagy nyilvánosság előtt zajló restaurátori kutatásának minden mozzanatát és eredményét folyamatosan követhetjük online, a közösségi médiában vagy akár tévéadásban. A munkálatokkal kapcsolatos kommunikáció egyik nehézsége, hogy ezt a nagyon lassú és előre nem látható eredményeket felmutató folyamatot, amikor hónapok alatt centiméterenként haladva, végtelen aprólékossággal jutnak a kutatók új adatokhoz, hogyan lehet izgalmasan bemutatni, hogyan lehet ezt úgy tálalni, hogy az organikusan elért 4 milliónyi ember egy idő után ne unjon rá a témára. Hogy mindehhez hogyan viszonyul a szakma,  a múzeum belső életét mennyire forgatta fel ez mértékű média jelenlét, arról nem hallottunk. Látva az üvegdobozba zárt, főszponzor logós köpenyben bújtatott szakembereket, akik rendíthetetlen nyugalommal dolgoznak a látogatók fürkésző szeme előtt, valószínűsíthető, hogy már hozzászoktak, és holland módra a pozitív oldalát látják: végre az ő láthatatlan munkájuk is reflektorfénybe kerül.



"Mit tud egy számítógép, amit én nem tudok?"

A nap másik nagyon várt,  de némi csalódást okozó előadása a londoni National Gallery látogatói adatait feldolgozó prezentáció volt. A mesterséges intelligencia témája mindenhol aktuális, így a múzeumokban is. A különböző módokon kinyerhető látogatói adatok feldolgozása, algoritmusok általi értelmezése izgalmas terep, de hogy az milyen kutatásokhoz tud csatlakozni, és mennyiben segíti azokat, itt sem vált egyértelművé. A komputerekkel és a mesterséges intelligenciával szembeni zsigeri reakciót a brit múzeumban is érezhették az adatspecialisták, amikor az elmúlt évtizedek látogatói statisztikái alapján próbálják megjósolni azt, kik fognak ellátogatni a jövőben megrendezendő kiállításokra. “Honnan tudhatná jobban ezt egy számítógép- én már 15 éve itt dolgozom”- hangzott el az egyik múzeumi szakember szájából a mondat. Kétségkívül az is az adatelemzők feladatai közé tartozik, hogy meggyőzzék kollégáikat arról, miért érdekesek és fontosak jegyeladás vagy kiállításrendezés szempontjából a MI által nyújtott adatok. 

 

Múzeum, ahol mindenféle cuccok vannak

A genti Design Museum projektje, a szellemes nevű Museum of Things for People (MoTfP, ami nagyjából úgy fordítható, mint egy múzeum, ahol mindenféle cucc van- merthogy lássuk be, a nagyközönség számára sok esetben ezt jelenti egy iparművészeti múzeum: tárgyak, amiket emberek valamilyen célra használtak) példája annak, hogyan akar egy múzeum párbeszédet folytatni a látogatóival. A látogatók nyakbaakasztható szenzorral járták végig a kiállítást, ami mérte, hol, mely tárgy előtt és mennyi időt töltenek el. A 200 tárgyat bemutató kiállítás rendezői ezen túl a kinyert adatok alapján városi helyszíneket, épületeket, könyvtárban fellelhető könyveket javasoltak a látogatóknak. A rendszer még ugyan gyermekbetegségekkel küzd, de kívácsian várjuk a projekt felnőtté érését.

 

Etikai aknamező

 A melbourne-i egyetem etikával foglalkozó digitális média szakembere, Dr Niels Wouters olyan projektekről számolt be, amik híven tükrözik azokat az etikai problémákat, melyekkel mindenki, aki személyes adatokkal dolgozik (vagyis nagyjából minden ipar- és kulturális ág), találkozik. A társadalmi problémákat, előítéleteket, szépséggel kapcsolatos sztereotípiákat leleplező Perfection (Tökéletesség), ami egyetlen digitális fotónk alapján leírja, milyen társadalmi megítélés alá esünk és mennyire vagyunk vonzóak embertársaink szemében, vagy a szintén provokatív Disposable, ami a fenyegető ivóvízhiányt a vizelet újrafelhasználásának lehetőségével próbálja tudományosan és performanszszerűen orvosolni, mind kísérletek arra, meddig mehet el a technológia (messze, mert beengedjük okostelefonjainkat a hálószobába). Hogyan változtatja meg a technológia, hogyan tekintünk a művészeti alkotásokra, hogyan viszonyulunk kiállításokhoz, a múzeumokhoz, a társadalomhoz? Milyen messze mehet egy múzeum, mikor hatol túl messzire a látogató privátszférájába? Mi az, amit amit tudhatunk a látogatókról, és mi az, amit már nem etikus? Mi van, ha olyan adatokhoz jutunk a látogatóról, ami számára felkavaró? A Science Gallery Melbourne kiállításai és kérdésfeltevései nemhogy korszerűek, de utat is mutatnak más múzeumok és kulturális intézmények számára is, érdemes tehát őket nyomon követni.

 

 

Poros dokumentumoktól lélegzetelállító történetekig

 Bár a podcastoknak (interneten hallgatható műsoroknak) egyre növekvő tábora van itthon és főleg külföldön, a múzeumok ezen a téren konzervatívabbak. De a bátrabbak már belevágtak, ahogy ezt Hannah Hethmon előadásából megtudtuk, aki nemcsak egy sikeres múzeumi szakembereket megszólaltató podcastot vezet, de szabadúszó szerkesztőként és kreatívként segít múzeumokat abban, hogy gyűjteményük érdekességei, értékei történetek formájában népszerűségre tegyenek szert. Mivel tágabb értelembe véve a podcast műfaja lényegében történetmesélés, ezért Hannah elmagyarázta, mitől jó egy történet: hogyan válasszunk tökéletes főszereplőt, hogyan lehet az életrajzi adatokat és tényeket komplex narratívába szőni, ami a hallgatóságot megríkatja, megnevetteti, elgondolkodtatja. Egyik legérdekesebb munkája a brit Nemzeti Levéltárral való együttműködés volt. A levéltárban 11 millió értékes tárgyat őriz, amiről a nagyközöség azt gondolja, poros dokumentumok- hogyan lehet ezen változtatni? Hát úgy, hogy kiemelték azokat a történeteket, amiket a közönség a popkultúrában zabál: a kémeket. Csak ezek nem fiktív szereplők, hanem hús-vér emberek voltak, akikről azok beszéltek, akik a legjobban ismerik őket: a kutatók. Hallgatva a műsort- aminek moderátora maga is egy kellemes orgánumú levéltáros-, felmerül, miért is nem kezd bele mindenki. Igaz, hogy időigényes (a vágás és szerkesztés kétségtelenül alapos munkát igényel), de a tudás megvan, és a múzeumok, levéltárak, könyvtárak ontanák a jobbnál jobb valós történeteket.

 

Erről korábban már a Van Gogh Museum digitális kommunikációs szakemberének tanácsai kapcsán is írtunk. Fransje Pansters 12 mesterfogása, hogyan tegyünk közönségcsalogatóvá egy történetet, itt olvasható. 

 

Miről mesél a cukroszsák?

A konferenciát záró, GIF-fekkel jócskán teletűzdelt előadást Russel Dornan, a V&A Dundee digitális tartalmainak szerkesztője tartotta. A skót iparművészet nagymestereinek alkotásait bemutató múzeumban a formatervezés ikonikus tárgyait szokatlan módon mutatták be. Nem a tárgyakról készítettek leírást- az túl unalmas-, hanem a múzeum munkatársainak kapcsolatain keresztül, ami sokszor váratlan közös pontokat fedett fel. Mitől lenne izgalmas egy cukroszsák vagy egy ipari kikötő világítornya? Újdonsága mindenképp a személyessége, hogy nincs egyetlen mindentudó múzeumi hang, hanem emberek vannak, a történeteik és a tárgyak, amikhez a történeteinken keresztül mindannyian kapcsolódni tudunk- ha egy empatikus muzeológus segít nekünk felfedezni, hogy mi a közös bennünk. 

 

Tudjon meg többet, milyen a jó történet! Regisztráljon a MuseumDigitre és vegyen részt alkalmazott írás workshopunkon, ahol Nyáry Krisztián író segítségével megismerheti a jó történet alapelemeit, a történetírás módszerét és fortélyait múzeumi tárgyakon keresztül. Jelentkezés itt.

 

 

 

Országos
Muzeológiai Módszertani
és Információs Központ