Hogyan lehet legyőzni a gyűlöletet? Nyitott kapukkal – egy német múzeum békés küzdelme a szélsőségekkel szemben

A polarizált politikai helyzetben a kulturális intézmények nehéz döntéssel szembesülnek. Reagáljanak-e a provokációra, megpróbálják-e normalizálni a szélsőséget, vagy teljesen figyelmen kívül hagyják, esetleg bojkottálják őket, és megkockáztatják, hogy ezzel a társadalom bizonyos csoportját végleg elidegenítik? Hilke Wagner a drezdai Albertinumban egy másik utat választott. Íme, egy esettanulmány arról, hogy egy múzeum hogyan fordítja jóra az ellenséges indulatokat, miközben hű marad saját eszményeihez.

Amikor Hilke Wagner, az Albertinum múzeum igazgatója egy nyilvános művészeti alkotás avatására indult, a kultúra szerelmeseinek barátságos összejövetelére számított Drezda piacterén. Ehelyett kollégáival szélsőjobboldali tüntetők gyűrűjében találták magukat, akik hangosbemondón skandálták, hogy a szír-német művész, illetve a szobor megrendelői mind árulók. „Visszajöttünk az irodába és sírva fakadtunk” - nyilatkozta Wagner a Guardian című lapnak. "Nem tudtuk, mit tegyünk."
Drezdában tavaly novemberben „náci vészhelyzetet” hirdettek. 2014 novemberében, épp egy hónappal azelőtt, hogy Hilke Wagner az Albertinum, Európa egyik legtekintélyesebb szépművészeti gyűjteményének igazgatója lett, megjelent az iszlámellenes Pegida, mely gyorsan népszerű tömegmozgalommá vált. Kinevezésekor Wagner azt a célt tűzte ki, hogy lendületet adjon a drezdai kortárs művészetnek és ragaszkodjon az Albertinum gyűjteményeinek szellemi örökségéhez, a sokszínűséghez és nyitottsághoz.

Wagner szembetalálta magát a német szélsőjobbal. Az Alternatíva Németországért (AfD) párt tiltakozott a multikulturális programok ellen, mondván “a domináns német kultúrát” kell megőrizni, nem a “marginális, kisebbségi” művészetet.

Tenni vagy nem tenni?

Mit tehet egy múzeum, ha a városában szélsőséges érzelmek dühöngenek, ami a munkatársak életére is hatással van? Mi egy intézmény felelőssége abban, ami a közvetlen környezetében történik? A múzeumi aktivizmusnak sok formája van szolidtól a radikálisig: a drezdai Albertinum igazgatónője úgy talált rá a múzeum új szerepére, hogy nem is kereste. Sőt, az elején kétségbeesett és fogalma sem volt, mit kell tennie.

2017 szeptemberében a kulturális háború személyessé változott. A vitát a helyi lap egy véleménycikke váltotta ki, mely a Nyugat-Németországban felnőtt Wagnert kritizálta. Három évtizeddel a német újraegyesítés után az ország vezető pozícióinak körülbelül 98 százalékát olyanok tölti be, akik az egykori Nyugat-Németországban nőttek fel. Sokak szerint a német művészet történetének tárgyalásakor hasonló nyugati részrehajlás torzítja a tisztánlátást. Az AfD egyik célja, hogy szélesítse a szakadékot a két egykori állam között.

Wagner sorra kapta a gyűlölködő leveleket, e-maileket és telefonhívásokat, követelve, hogy azonnal mondjon le. Felismerték az utcán és ott is támadták. "Nagyon sok volt a gyűlölet és az agresszió" - mondja. „Két hétre alig hagytam el a házat. Nagyon paranoiás lettem. ”

Wagner első reakciója, hogy távol kell maradnia mindettől és el akart menni. Aztán felvette a telefont, és felhívta egyik támadóját. Dühből, hogy tisztázza a dolgokat, a beszélgetés mégis pozitív irányt vett. „Észrevettem, milyen jót tett nekem, és annak is, akivel beszéltem.” Majd mindenkit felhívott, akitől gyűlölködő levelet vagy hívást kapott. A beszélgetések eredményesnek bizonyultak. Az emberek meglepődtek, amikor Wagner kapcsolatba lépett velük, beszélgettek és meghallgatták egymást. „Nem feltétlenül értettünk végül egyet, de tisztáztuk a tévhiteleket. Néhány panaszt jobban megértettem. ”

Beszélnünk kell

Míg más város elzárkózott a szélsőségesektől, Wagner úgy látta, ezt nem teheti meg. Drezdában, ahol a szélsőjobboldal a társadalom minden rétegét eléri üzeneteivel, Wagner másként látja a közintézmény feladatait. „A szélsőséges szavazók ott vannak a családtagjaink, a kollégáink és pénzügyi támogatóink között. Hogy is mondhatnánk egyszerűen azt, hogy nem beszélünk egymással?" Wagner beszélgetéseken alapuló stratégiát dolgozott ki, az első körben nyilvános találkozókat rendeztek Beszélnünk kell címmel. A rendezvényeken közel 600 ember jelent meg, köztük a Pegida tagjai és Wagner támadói.

„Kezdetben nagyon nehéz volt" - emlékszik vissza. „Volt kiabálás, ajtócsapkodás, sok vita és vádaskodás. De a dolog pozitív irányba fejlődött. ” Az egyik férfi, aki korábban gyűlöletleveleket küldött Wagnernek, felállt és elnézést kért. Egy másik az Albertinumban úgy érezte magát, mint „a nappalijában”. Az otthonos légkör kulcsfontosságú volt Wagnernek. „Fontosnak tartottam, hogy személyes kapcsolatok alakuljanak ki. Sokat tanultunk egymástól. ”

Drezda egykor és ma

Méltán kapta Drezda annak idején az Elba Firenzéje nevet. A progresszív gondolkodású, egykori szász uralkodócsalád rajongott a művészetért, a zenéért, az irodalomért, aki számított és fontos volt, megfordult a Zwingerben, az Elba-menti kastélyokban és a Semper Operaházban. Európa egyik legrégebbi múzeumát és leggazdagabb kincstárát, a Grünes Gewölbét a legendás szász választófejedelem, Erős Ágost alapította a 18. század elején. Majd a 2. világháborúban a város 90 százalékát lerombolták a bombák. A világháborúk pusztítása fizikailag is megjelenik a Daniel Libeskind által tervezett drezdai Hadtörténeti Múzeum épületén, ahol a klasszicista épület fenséges egységét éles, metsző pengeként szakítja meg a kiálló fémék, a városnak arra a pontjára mutatva, ahova 1945. február 13-án egy fényjelzést dobtak, s ami alapján ezután lebombázták a várost.

Hogy mit jelent a városban a megbékélés, arról legjobban a Frauenkirche templom kövei mesélnek. A barokk templomot a második világháborúban a brit légierő lebombázta, a romokat szándékosan nem takarították el az NDK vezetők, hogy mementóként szolgáljon. Amikor a kilencvenes évek elején újraépítették, a régi kövekről nem távolították el a kormot, amit a pusztulását hozó tűz hagyott, így a régi és új kövek egymásba simulnak, bár jól kivehetők. A templom tetején lévő aranykeresztet brit adófizetők pénzéből készítte az az Alan Smith ötvösművész, akinek apja pilótaként résztvett a templom lebombázásában. A templom felavatásán ott volt annak az angliai Coventry városnak az érseke, amit 1940-ben német repülők romboltak földig.

A német újraegyesítés után a drezdaiak nagy része munkanélküli lett, a fiatalok nyugatra mentek. Hilke Wagner arra törekszik, hogy a városban alkotó Kandinszkij, Mondrian és Lissitzky nyomán újraélessze a város művészi energiáját. „Szeretném a drezdaiakat erre a modernizmusra emlékeztetni, hogy merjenek nyitottak és büszkék lenni arra, ami itt történt.”

Ne áldozatok legyenek, hanem büszkék

A párbeszéd-sorozat során egyértelművé vált, hogy a közönség leginkább a kelet-német korszak emlékeire, valamint Drezda háborús pusztítását ábrázoló képekre kíváncsi.

Wagner úgy döntött, hogy nem tagadja meg látogatóinak kívánságait, de a leegyszerűsítő, áldozati narratívát árnyalja mélyebb összefüggésekbe helyezi. A drezdai pusztítást ábrázoló festményeket Maria Lassnig és Marlene Dumas nemzetközi háborúellenes munkáival együtt mutatták be. Wolfgang Tillmans installációja Drezda pusztulását ábrázolta a coventry-i pusztítás mellett. „Biztos akartam lenni abban, hogy nem elszigeteljük ezeket a műveket, hanem más szemszögből mutatjuk be őket."

A kelet-német művészek is szerepet kaptak: 36 kelet-németor és más volt szovjet államokból származó művésznő alkotásaiból nyílt tárlat. Jövőre kiállítást szentelnek Kelet-Németország befogadó, nyitott szellemiségének. Wagner intézkedései nem mindenkit győznek meg, de nem adja fel. Szerinte pontosan a személyes találkozások ereje vezethet az erősebb társadalmi kohézióhoz. „Múzeumként" - mondja-, azon kevés helyek egyike vagyunk, ahol még mindig sor kerülhet ilyen közvetlen találkozókra." Vannak biztató jelek, hogy elszántsága megtérül. Wagner január óta nem kapott gyűlölködő emailt. Egy nap pedig szembejött az utcán vele az egyik korábbi kritikusa. „Azt mondta, hogy tartozik nekem egy szép levéllel."


Via Guardian

 

 

 

Országos
Muzeológiai Módszertani
és Információs Központ