Yves Winkin, a párizsi Musée des Arts et Métiers korábbi igazgatójának cikke arról, hogyan változtatja meg a múzeumok arcát a világjárvány: miért nem minden a magas látogatószám, milyenek lesznek a jövő múzeumai és múzeummá tesz-e egy róka látogatása egy épületet?

Az Adrian Franklinnel egy 2001-ben közzétett interjújában* Barbara Kirshenblatt-Gimblett, az amerikai performansz-tanulmányok egyik alapítója a múzeumot úgy írja le, mint a látogatói által elvégzett performanszot: "éjjel a múzeum nem más, mint egy épület, szekrények , vitrinek... A múzeumot épp a látogatók teszik "élő" kulturális intézménnyé, amikor a térben jelen vannak. " Vagyis mi a helyzet manapság, amikor a múzeumok zárva vannak vagy lesznek a látogatók számára, de virtuálisan továbbra is elérhetőek? Elegendő ez az online létezés, hogy egy performansz eredményeként múzeumok legyenek, Barbara Kirshenblatt-Gimblett meghatározását követve?

Nem annyira a válasz megtalálása érdekel, mint az a kísérletnek beillő helyzet, amiben most a múzeumok vannak. Úgy tűnik, hogy néhány nap alatt valóra vált Georges Henri Rivière álma a múzeumi laboratóriumokról, és minden várakozását meghaladta. Most in vivo végezhetünk kísérleteket bizonyos változók ellenőrzésével (nincs közönség, kevés a személyzet vagy nincs személyzet), megfigyeljük mások lassú mozgását (fény, por) és megfontoljuk a katalitikus elemek bevezetését ... Eszünkbe jut Francis Alÿs "Éjjeli őrjárat" (2005) című videója egy rókáról, amit a biztonsági kamerák kaptak lencsevégre a londoni National Portrait Gallery elhagyatott termeiben. A barátságos állat körülnézegeti a festményeket, szaglászik a padok alatt és végigballag a múzeumon, mint egy hétköznapi látogató. Az jut az eszünkbe, vajon elegendő-e egy bandukoló állat a múzeumban a performansz elvégzéséhez, csak hogy egy pillanatra visszatérjünk Barbara Kirshenblatt- Gimblett koncepciójához...

Yves Winkin a párizsi Musée des Arts et Métiers-ben. Fotó: Facebook

Már nem egyszerűen a látogatók számával azonosítjuk a kiállítás sikerességét

Komolyabb kérdés: mi lenne, ha egy múzeum felkérne egy szólótáncost (maszkban, a távolságtartás szabályait betartva, ha együttes is szerepel) a múzeumban való fellépésre, ezáltal lehetővé téve a múzeummá válás performanszát? Manapság a múzeumi tánc elismert műfaj, de érthető, hogy a jelenlegi közönség az előadás szerves részét képezi. A javasolt forgatókönyvben csak a táncos (ok) és egy eszköz kellene a képek rögzítéséhez és az előadás sugárzásához. Megérné a kísérlet, egyrészt hogy folytassuk a múzeum létezéséhez szükséges minimális feltételek megfontolását, és hosszabb távon, a bezárási időszakon túl érdekes kérdés azoknak a múzeumok megjelenése, amik teret adnak a kísérletezésnek, és ezáltal aktívan hozzájárulnak a múzeum szféra radikális átalakításához. Az ember elgondolkodik azon, hogy egy diffúz, de állandó pandémiával jellemezhető korszak hajnala nem kötelezi-e a nagy múzeumok vezetőit arra, hogy a termek befogadóképességén túl megkérdőjelezzék a látogatószámok klasszikus mutatójának relevanciáját. Nincs több szorongó tömeg a Mona Lisa előtt.

Már nem egyszerűen a látogatók számával azonosítjuk a kiállítás sikerét. Nem csupán az egyidejű látogatók számának korlátozása lényeg, hanem hogy a múzeumban való jelenlétükről másképp gondolkodjunk,  egy hosszabb, de "gazdagabb" jelenlétről.

Ebben a keretrendszerben a kísérleti múzeumok új lehetőségeket fedezhetnek fel és javaslatot tehetnek más múzeumok számára. Hogyan lehet megteremteni a meditáció vagy a mindfulness légkörét? Hogyan tehetjük a csendet erős jelenlétté (és nem csak a múzeumban elvárt viselkedés következményévé)? Hogyan lehet a fénnyel dolgozni, mivel az immerzív múzeumi gyakorlat ökológiai szempontból egyre tarthatatlanabbá válik? Hogyan lehet a múzeumot kvalitatív mutatókkal értékelni, amelyek figyelembe veszik az egyéni tapasztalatok súlyát és a kollektív tapasztalatok "rezonanciáját" (H. Rosa)?

Francis Alÿs belga művész a londoni National Portrait Gallery-ben engedte szabadon kóborolni Banditet, a rókát

A múzeumok többé nem akarnak mindent 

Ha elfogadjuk azt az elképzelést, miszerint a múzeumoknak reagálniuk kell az új ökológiai és pandémiás korlátokra, akkor a múzeumok közötti  munkamegosztást a felsőoktatás nemzetközi fejlődéséhez hasonlóan modellezhetjük: tudást generáló intézmények, amelyek missziója főleg az örökség megőrzése és gyűjtése, valamint a tudást terjesztő intézmények, amelyek elsősorban az egyre sokszínűbb közönség fogadására fókuszálnak. A múzeumok többé már nem próbálnak meg egyszerre mindent csinálni. Háromféle múzeum lenne:

• kísérleti múzeumok, amiknek kisebb gyűjteményük és kevés látogatójuk van, hogy elkötelezzék magukat új megközelítések kikísérletezésére vagy olyan koncepciók újbóli felfedezésére, mint például a szabadtéri múzeumok és ökomúzeumok,
• az úgynevezett zárt múzeumok múzeumok, amik a hét vagy az év egy részében bezárhatók maradnak, hogy így támogassák az örökségkutatást,
• és az úgynevezett nyitott múzeumok, amik  megőrizhetik gyűjteményüket, de minden erőfeszítésüket a közönség elérésére fordíthatják.

De milyen más lehetőségek vannak?

Az új ökológiai és pandémiás korlátok következtében felmerülő gazdasági korlátok a múzeumi szféra újrakonfigurálásához vezetnek: ezt lehet passzív módon, mivel az állami források csökkennek (részleges vagy teljes bezárás, konszolidáció, magáncsoportok általi átvétel, franchise-értékesítés), vagy legalább részben megelőzhető és ellenőrizhető. Egy egyszerű hipotézis jó kiindulási pont (ráadásul a jelenlegi kísérleti helyzetben különféle forgatókönyveket készíthetünk ez alapján): mondjuk azt, hogy a költségvetésnek csak 33 százaléka származik állami forrásból, a többit a múzeumoknak maguknak kell megoldani. Ez a hipotézis nem lepne meg néhány „kicsi” regionális múzeumot, amik már régóta ilyen körülmények között működnek. De a "nagy" múzeumok számára ez a keret eredetileg nem lenne fenntartható. Pedig a legtöbb olasz és holland múzeum megtanulta önállóan felkutatni a pénzügyi forrásokat privatizációkkal, szponzorokkal, rendezvényekkel ... De milyen más lehetőségek vannak? Hogyan lehet bebizonyítani, hogy a piaci megoldás nem az egyetlen lehetséges mód? Három út áll előttünk.

Mindenekelőtt fontos lenne a szolidaritási hálózatok létrehozása a meggyengült kulturális intézmények között, amik lehetnek múzeumok, színházak, operaházak és független mozik összeolvadása. A cél az, hogy a közönség körbejárja az egyes intézményeket, az intézmények megosszák a tapasztalatokat, és erősítsék a kapcsolatot a városi közösségi mátrix-szal.

Másodszor, ahol csak lehetséges, elő kellene segíteni a könyvtár-levéltár-múzeum egyesüléseket, különösen az egyetemeken belül. Az utóbbi években az egyetemi könyvtárak új tapasztalatokat szereztek a közönség fogadása terén, és ez a múzeumokban is alkalmazható lenne. Végül felül kellene vizsgálni a klasszikus raktár/ állandó gyűjtemény / ideiglenes kiállítás klasszikus hármasát, ami minden szinten túl költséges. A raktárok a látogatók számára is nyitva állhatnának, a kiállításokat össze lehet vonni, és az állandó gyűjtemény számára elkülönített termek lehetnek többfunkciósak, ezáltal maximalizáljuk a rendelkezésre álló forrásokat, miközben erősítjük a kollektív öko-felelősségvállalást.

Fotó: Anna Shvets

Az itt javasolt gyakorlat nem járul hozzá a világvége hangulatú diskurzushoz. Éppen ellenkezőleg, arra törekszik, hogy ne veszítse el a kontrollt az új helyzetben, amit a megduplázódott kreativitás szült. Ez nem korlátozódhat egyszerűen a múzeumok fokozott virtuális jelenlétére. A bezárás a múzeumokat a szalonkultúra szintjére redukálta,és ebből gyorsan ki kell lépniük, hogy magukra vállalják ismét a megnövekedett társadalmi felelősséget.

forrás: Ocim

*Adrian Franklin, « Performing live : An interview with Barbara Kirshenblatt-Gimblett », Tourist Studies, 1/3, 2001, pp. 211-232.