Tapintható múzeum?

Nem attól lesz akadálymentes egy intézmény, egy épület, hogy megadja a kellő segítséget ahhoz hogy bármilyen fogyatékossággal élő látogató akár segítség nélkül is bejusson az épületbe, hanem definíció szerint az a múzeum inkluzív, vagyis befogadó, ami mindenki számára élvezhető, élményt nyújtó kiállítást tud szervezni. Természetesen ez nagyrészt lehetetlen, hisz például nem lehet ugyanaz a magasság, megvilágítás megfelelő egy kerekesszékes és egy ép látogatónak, a gyengénlátóknak és vakoknak kitett tapintható tárgyak könnyen túlzsúfolttá tehetik a kiállítóteret. Egy-egy sikeresebb, több látogatót vonzó kiállítás ezen kívül levegőtlenséggel, nagy tömeggel, tolakodással is járhat, mely egy autista vagy más értelmi fogyatékossággal érkező csoport esetében is kockázatos.        

Alternatív megoldás lehet a Szépművészeti Múzeumban már tesztelt kísérőkiállítás, mely akár az időszaki, akár az állandó tárlatra reflektál: reprodukciók, tapintható tárgyak segítségével igyekszik hasonló élményt nyújtani a fogyatékossággal élőknek is. Ezek a tárgyak természetesen integrálhatóak a főkiállításba is, meg kell adni az esélyt a látóknak is arra, hogy a kezükkel is megismerjék a tárgyat. Épp ezért fontos, hogy azok ne csak formában és anyagban legyenek tökéletesek, esztétikailag is harmonizálniuk kell az eredeti műtárgyakkal, a kiállítás egészével. Mivel a múzeum elsősorban vizuális élményt ad, a gyengénlátókat az is segítheti, hogy egy kisebb tárgyat nagyobb méretben reprodukálunk, így a formák jobban, könnyebben kitapinthatóak lesznek. Ma már tapintható festményekre is van példa, itt sokkal több festékkel dolgoznak, az ecsetkezelés érzékeltetése a fontos, illetve kitapinthatóak a formák, alakok is. A dombornyomott képekkel óvatosan kell bánni, átgondoltan kell kiválasztani, hogy melyik részeket, alakokat szeretnénk igazán hangsúlyozni. Ezek sose magukban álljanak, társítsunk hozzá braille-magyarázatot, audionarrált szöveget. A tapintható térképek sokszor inkább általános orientációra az épület általános értelmezésére, elhelyezésére szolgál, semmint tényleges tájékozódásra.

Fontos, hogy mindig másolatokat használjunk a tapintásra: ezt kesztyű nélkül is megfoghatják. A közvetlen tapasztalat sokkal többet nyújt, sokkal nagyobb élmény és persze műtárgyvédelmi szempontokból is előnyösebb, kevesebb kockázattal jár.

Ha az alakok beállításáról, testhelyzetéről beszélgetünk, akár a látogatók is beállíthatjuk az adott testhelyzetbe, a kontraposzt például ily módon sokkal könnyebben megérthető.

A látássérültek esetében sincsenek homogén csoportok, hisz máshogy kell például a színekről beszélni annak, aki vakon született és így nincs róluk élménye mint annak, aki később vesztette el a látását. Az ő esetükben ugyanakkor előfordulhat, hogy nem tanulják meg a Braille-írást, így bár sok kiállításban kihelyeznek ilyen magyarázószövegeket, azt nem tudják értelmezni, igénylik az audionarrációt. A Braille-szövegeket mindenképp olyan helyre tegyük, ahol nem veszélyes a tárgyakra.

Semmiképp se akarjuk túlterhelni őket, pár tárgyat válasszunk ki, azokat mutassuk be nekik, de a száraz leírás helyett inkább történeteket meséljünk. A tárgyak tényleges leírása helyett kössük össze azokat, inkább a korszak, az események hangulatát próbáljuk meg átadni. Ugyancsak hasznos, ha a narrált tárgyak között útmutatást adunk, hogyan is juthat el pontosan a következő – lehetőség szerint tapintható – tárgyhoz. Ne érintőképernyős, okos készüléket válasszunk a számukra, a látássérültek részére fentartott vezetők nyomogómbosak legyenek, amiket ők is könnyedén, segítség nélkül tudnak használni (akár letölthetővé is tehetjük a fájlokat, hogy előre készülhessen és a saját, jól ismert telefonját használhassa a látogatás alatt).

 

 

 

Országos
Muzeológiai Módszertani
és Információs Központ